Az épület sosem tűnt élőnek Mara számára – egészen addig az éjszakáig, amikor úgy döntött, hogy észreveszi őt.Napközben csupán üveg, acél és udvarias ambíció volt. Liftek nyíltak és csukódtak, mint mechanikus tüdők.
De munkaidő után a csend nem volt üres. Figyelő volt.20:47-kor Mara kikapcsolta a számítógépét, és a liftek felé indult.Hat volt belőlük. Csak egy működött.Megnyomta a 12-es gombot.A lift emelkedni kezdett.
Egy enyhe rándulás.A kijelző villogott.Nem létezett 13. emelet.Az ajtók kinyíltak.A folyosó teljesen hétköznapinak tűnt.És éppen ez volt a legnyugtalanítóbb.Szürke szőnyeg. Világos falak. Lágy fény.De a levegő más volt. Hidegebb. Sűrűbb.
Kilépett.Egy ajtón ez állt: „Archívum”.Halk gépelés hallatszott.A folyosó végén egy kivilágított üvegiroda. Egy férfi ült az asztalnál.
– Daniel? – suttogta.
A férfi megfordult.
Pontosan olyan volt, mint három évvel korábban.
– Nem kellene itt lenned – mondta nyugodtan.
Mögötte iratszekrények sorakoztak. Százával. Nevekkel ellátva.
A legközelebbi az ő nevét viselte.
– Ez a köztes emelet – mondta. – Itt maradnak a befejezetlen dolgok.
– Befejezetlen… mik?
– Életek.
Egy fiók magától kicsúszott.Az ő neve.A fények kialudtak.Mara futni kezdett.Léptek követték.A lift hangjelzést adott.Beugrott és megnyomta a 12-est.Az ajtók bezárultak.A 13 eltűnt.A megszokott emelete. Biztonságos.
Az asztalánál a képernyő felvillant.Új e-mail.Feladó: Archív Osztály.Előnézet:„Az aktáját frissítettük.”És valahol mélyen az épület falai között valami megmozdult.